Gregg,
Ebben az esetben ajánlom figyelmedbe Moldova György: Beszélő disznó című szatíráját. Onnan idézek egy fejezetet a "műhó"- kávézacc konstelláció megvilágitása képpen:
I. A „Fekete Csillag Népkávé”
A Vörös Hangya Kisipari Termelő Szövetkezet 1961-ben alakult, azzal a céllal, hogy a népgazdaság különféle ágazataiban felhalmozódó hulladékokat és maradékokat hasznosítsa. Ezen a területen akkor már harmincnégy különféle szövetkezet működött: a Január 8, a Szeptember 9, a December 23, a Május 40 – ezt később szanálták, mert képtelen volt tartani a határidőket – a Buga Jakab Börtönszövetkezet, az Új Élet Koporsókészítők, hogy csak a legfontosabbakat említsük, érthető tehát, hogy a szakértők nem sok sikert jósoltak az új vállalkozásnak.
A Vörös Hangyának már az indulásnál jelentős hátrányt kellett leküzdenie: nemcsak a szükséges tapasztalatok hiányoztak, de megfelelő tekintélyes vezetőket sem tudott magához csábítani. Vetélytársai legalább három-négy egykori miniszterhelyettes taggal dicsekedhettek, az új szövetkezet viszont még egy árva leváltott főügyészt sem tudott felmutatni. Senki sem volt, aki ismerte volna az állami és gazdasági vezetők közvetlen hivatali és titkosított otthoni telefonszámait, melyek nélkül egyetlen magyar szövetkezet sem működhet eredményesen.
A véletlen és a vak szerencse sietett a Vörös Hangya segítségére, feloszlott a Titán Spitz és Sarokvaskészítő KTSZ, és az ottani elnök, Löffler Lajos átjött hozzájuk. A beavatottak szemében egy csapásra megnőttek a szövetkezet esélyei, Löffler neve a szakmában fogalomnak számított, a büntetőjogi tankönyvekben a megvesztegetéssel kombinált fondorlatos, több rendbeli csalás egyik minősített esetét „Löffler változat”-nak nevezték.
Löffler megválasztásának híre aggodalommal töltötte el a vetélytársakat, és az események hamarosan beigazolták, hogy félelmük nem volt alaptalan. A Vörös Hangya nevéhez illő buzgalommal látott munkához, újabb és újabb árucikkeket fedezett fel: gyűjtötte és feldolgozta a sörösüvegek kupakjait, postai bélyegszéleket, dugókat, iskolás gyerekek levágott körmeit – erre a célra speciális perselyeket osztottak szét, a gyűjtést szervező tanárok minden kiló leadott köröm után harminc fillért kaptak, a legszorgalmasabb gyűjtők pedig tetszős műanyag könyvjelzőt.
A szövetkezet egyre fejlődött, 1964 körül már kinőtte a felsorolt árucikkek körét, ha fokozni akarta termelését és bevételét, okvetlenül bővítenie kellett a választékot. Hosszú töprengés után – a viták során számtalan ötlet felmerült, a levegőben szállongó korom tömörítésétől a zsebpiszok felhasználásáig – a választás végül a sokat ígérő kávézaccra esett, mellyel még egyetlen konkurrensük sem foglalkozott.
Löffler csak ezek után hívta össze a Szövetkezet vezetőségét, legjobb és legtapasztaltabb munkatársait. Mikor az utolsó részlegvezető is helyet foglalt, összesen ötszázharminchét év kitöltött vagy felfüggesztett börtönbüntetés ült a kis asztal mellett, nemhogy erkölcsi bizonyítványt nem kaphatott egyikük sem, de még az erkölcsi bizonyítvány igénylésére szolgáló űrlapot sem szolgáltathatott ki nekik a Tanács portása. Löffler nem az az ember volt, aki fennakad ilyen apróságokon, többre tartotta beosztottjainak odaadó hűségét a Vörös Hangya iránt, valóban minden áldozatot meghoztak, olyan is akadt köztük, aki az anyja sírkövét adta el, hogy megvegye a belépéshez szükséges részjegyet.
– Azt tudjátok, fiúk – mondta az elnök –, hogy ha előállunk ezzel a zaccötlettel, a többi szövetkezet nem hagyja majd szó nélkül, harcolni fog a területért. Ha győzni akarunk, nem lehetünk érzelgősek, minden rendelkezésre álló eszközt be kell vetnünk, ha szükséges, a legpiszkosabbat, a legaljasabbat, a legundorítóbbat is.
– Szóval a sajtóval kezdjük, főnök?! – kérdezte egy sokat tapasztalt munkatárs.
– Természetesen.
Néhány nappal később az egyik országos napilap feltűnő helyen egy cikket közölt: Teremtsünk végre rendet a zaccfronton! – címmel. Az újságíró Káró-Katona Kálmán vérlázítónak találta, hogy egyetlen kormányrendelet sem szabályozza az eszpresszókból, vendéglőkből kikerülő zacc forgalmát, hanem lelkiismeretlen kufárok szabad prédája lesz. Felháborító eseteket sorolt fel, hogy egyesek likőrkotyvasztáshoz használják fel ezt az értékes anyagot, de előfordult, hogy ügyeskedő nyugdíjasok vásárolták meg potom pénzen, és a szocialista tulajdon kiszipolyzásával javították fel reggeli tejeskávéjukat.
Káró-Katona cikkében nem elégedett meg a helyzet passzív tudomásulvételével, idézett a laphoz beérkező olvasólevelekből, a munkáslevelezők tömege követelte, hogy számolják fel a zaccfronton uralkodó anarchiát, és bízzák az ügyet egy megfelelő tapasztalatokkal rendelkező szövetkezetre: a közismert és jó hírű Vörös Hangyára.
A cikket egy csípős megjegyzés zárta le: „…azt viszont felesleges megemlítenünk, hogy a körzeti orvosok nem szorulnak rá, hogy zaccból főzzék napi négy-öt luxus duplájukat, tudjuk, hogy telik bőven a hálapénzekből!” – de ennek tisztán formai jelentősége volt, Káró-Katonát nem véletlenül nevezték a körzeti orvosok ostorának, egyetlen írásából sem hiányozhatott legalább egy tűszúrás a fehér köpenyes rend tagjai ellen.
Néhány cinikus vagy inkább irigy újságíró este, mikor a Klubban már megitta a kilencedik konyakját, össze-vissza fecsegett. Azt állították, hogy Káró-Katona lapjához még soha, egyetlen olvasó sem küldött be levelet, a szerkesztőség elé kirakott levelesládában már tíz éve fészkel háborítatlanul egy balkáni gerlecsalád. Egy öreg újságíró még ennél is tovább ment gyanúsítgatásaiban, szerinte Káró-Katona pénzt fogadott el ezért a cikkért, és csak azért nem tette ki a neve helyett az „X”-et, a fizetett közlemények jelét, mert nem ismeri ezt a bonyolult betűt.
Ebből természetesen egy szó sem igaz, később a rendőrségi nyomozás is csak annyit tudott megállapítani, hogy az újságcikk megjelenését követő napon doktor Marik Árpádné, akiről mindenki tudta, hogy Káró-Katona szeretője – leszámítva doktor Marik Árpád körzeti orvost – elment a Vörös Hangya körúti fióküzletébe, természetesen mint egyszerű vásárló. Tíz forintért vett egy csomag használt autótömlőből készített rágógumit, amit azonnal átvitt a Szövetkezet reklamációs osztályára, azzal a kifogással, hogy a rágógumiban egy főfékhengert talált. A reklamációt elfogadták, kapott egy tízforintos vásárlási utalványt, mely egyben sorsjegynek is számított, ott helyben kihúzták, és doktor Marik Árpádné nyert egy használt gőzmozdonyt, az eredeti szelepekkel és két pótsíppal. Marikné a mozdonyt azonnal átvitte a Bizományi Áruházba, és mint saját, jogos tulajdonát eladta háromezer forintért. Az egész folyamatot korrekt számlák hitelesítették, semmiféle szabálytalanság nem történt, így az újságíró neve a legtávolabbról sem kerülhetett összeköttetésbe a Szövetkezet ügyeivel.
Káró-Katona cikke azonban csak egy láncszeme volt a Vörös Hangya nagyszabású akciójának, mellyel meg akarta hódítani a zacc-piacot. Előre megszervezték a zaccmentő részleg vezérkarát is, helyet biztosítottak benne néhány vendéglátóipari vezető feleségének – így elsőbbséghez jutottak a nyersanyag beszerzésénél, szakértőül pedig magát doktor Pottornyai Gedeon Állami-díjas egyetemi tanárt, a kávézacckérdés legjobb magyar ismerőjét akarták megnyerni.
A professzor híres volt arról, hogy elmélyült tudományos munkálkodása közepette sem vesztette el fogékonyságát az anyagi ügyek iránt. Miután átvette az Állami-díjat, este még végigjárta a környék telefonjait, és öklével megdöngette a készülékek oldalát, hátha kiesik belőle egy forintos. Most is, meghallgatva Löffler ajánlatát, sokáig tologatta logarlécét, kiszámolta, hogy a Szövetkezet által felkínált fizetéssel együtt a jövedelme átkerülne egy lényegesen magasabb adócsoportba. Ezért inkább az unokaöccsét ajánlotta maga helyett, azzal a kötelezettségvállalással, hogy a háttérből ő irányítja majd a munkát.
– És van valamilyen diplomája az unokaöccsének? – kérdezte Löffler.
– Sajnos nincs.
– És legalább érettségije?
– Az sincs, viszont van egy oklevele, hogy 1941-ben díjat nyert egy fényképészvállalat gyermekszépségversenyén.
– Ez az egyetlen papírja?
– Az ő munkakörében ennyi bőven elég lesz – mondta Pottornyai, megnyugtatva a tamáskodó elnököt.
Ezek után Löffler már annyira biztos volt a dolgában, hogy előre megcsináltatta a cégbélyegzőt is „Szövetkezeti üdvözlettel a Vörös Hangya Kisipari Szövetkezet Kávézaccmentő Részlege” – felirattal, csak aztán ment el a minisztériumba bejelenteni, hogy a Szövetkezet hajlandó teljesíteni a számtalan munkáslevelező kívánságát, és bár nem kis áldozattal jár, magára vállalja, hogy felszámolja a kávézaccfronton uralkodó anarchiát.
A Vörös Hangya igénybejelentése bombaként hatott a többi szövetkezetre. Mikor felocsúdtak a meglepetésből, ők is felkeresték az illetékeseket, és megtették a maguk ajánlatát, a Május 40 még két sportállást is biztosított volna a tárca keretébe tartozó NB I-es tekecsapat legjobb gurítóinak, de a Vörös Hangya lóhosszal vert minden konkurrenciát.
Mikor megkapták az engedélyt, Löfflernek még fogalma sem volt, hogy mihez kezdenek majd a vagontételekben áradó zaccal. Hogy megismerhesse az ez irányú külföldi tapasztalatokat, hathetes tanulmányútra küldte ki magát Ausztráliába, ahol ugyan jelentéktelen a kávéfogyasztás – és így a zacctermelés is –, viszont ott lakott Löffler 1956-ban disszidált másodunokatestvére.
Míg az elnök Ausztráliában járt, Pottornyai professzor két ötödéves tanítványának kiadta vizsgafeladatként, hogy nézzék át a külföldi szakirodalmat, és készítsenek dolgozatot a kávézacc felhasználásának lehetőségeiről. A tanulmányból aztán Pottornyai kijegyezte az érdekesebb adatokat ELL – EL Lehet Lopni – vagy SPK – Sajnos Pénzbe Kerül – megjelöléssel.
Löffler hazatérve már egy gondosan összeállított listát kapott kézhez, találhatott benne receptet virágföld keveréséhez, útépítési anyagokhoz vagy nagy fűtőértékű kávézaccbriketthez, sőt díszpárnatöméshez is. Pottornyai a maga részéről abban látta a legtöbb fantáziát, hogy divatos fekete szemfestéket állítsanak elő a kávézaccból.
Löffler az egész listát hülyeségnek tartotta, és csak nehezen tudta megőrizni hangjában a kötelező tiszteletet Pottornyai iránt:
– Maga nagyon szépen dolgozott, professzor, azt a vak is látja, csak az a baj, hogy az egész terv túl van méretezve.
– Miért?
– Először is: maga mindenféle új üzemrészeket akar építtetni, nekünk pedig nincs pénzünk új beruházásokra, csak a régi, megbízható bedolgozó hálózatunkra támaszkodhatunk. Kizárólag olyan cikkekkel kezdhetünk valamit, amit egy angyalföldi konyhaasztalon vagy egy kispesti földszintes ház udvari sufnijában is meg lehet csinálni. Még arra is gondolnunk kell, hogy munka közben ne legyen szükség egy huszonötös villanyégőnél erősebb világításra, mert a mi bedolgozóinknak nagyobb körtére nem telik.
Löffler elégedetlenül lapozott tovább a tervezetben.
– Aztán itt vannak ezek a drága vegyszerek!…
– Miféle vegyszerek?
– Azt írja: „Vegyél tíz liter sós vizet.” Miből? Van magának fogalma, hogy mibe kerül most a só?
– Sós vizet eddig is használtak.
– Szó sincs róla. Ha sós oldat kellett valamihez, a bedolgozók a könnyeikkel áztatták az anyagot, de hát ezer meg ezer vagon kávézaccot mégsem sírhatnak át. De ezt még mind elnézné az ember, sokkal nagyobb baj, hogy maga, professzor, felsorol vagy kétszázféle cikket, de egyetlen olyat sem találni köztük melyen háromszáz százaléknál többet lehetne keresni.
– És ez nem elég?
– Ennyit megkereshetünk a söröskupakokon, a postai bélyegszéleken is, nem kell rizikót vállalnunk új cikkekkel, és nincs szükségünk Állami-díjakra.
Pottornyai megbántódott, és epésen megjegyezte.
– Ha jól értettem, maguk egyetlen fillér beruházás és külön anyagfelhasználás nélkül szeretnének legalább négyszáz százalék haszonhoz jutni a zaccból?
– Csak azt felejtette ki, hogy minden kockázat nélkül, egyébként már kezd úgy beszélni, mint egy igazi szakember.
Pottornyai megsemmisítő gúnnyal folytatta.
– Ebben az esetben csak egyet tudok ajánlani: a kávézaccot csomagolják át, és adják el valódi kávénak!
Löffler megdöbbent, egy pillanatig eltöprengett, aztán felcsillant a szeme, és megszorította Pottornyai kezét.
– Ez az, professzor! Látni, hogy maga nem kártyán nyerte a diplomáját.
Löffler rögtön kifejezte elismerését az ötletért, sietve kitöltött egy utalványt ötezer forintról. Mivel a bizonylati fegyelem utólagos célprémiumokat nem engedélyezett, és a professzor formailag nem is tartozott a Szövetkezet tagjai közé, az utalvány Pottornyai Gedeont mint népi táncost jutalmazta, amiért harmadik helyezést ért el a Szövetkezeti Kulturális Napok keretében rendezett egyéni csűrdöngölő versenyen.
– Minél hamarabb be kell vezetni a piacra, már holnap elkezdjük a kampányt, professzor.
A Szövetkezet nyilvános ötletpályázatot hirdetett az új kávéféleség nevére, a tízezer forintos első díjat doktor Marik Árpádné nyerte, aki a „Fekete Csillag Népkávé” fantázianevet küldte be. Rajta kívül jutalmat kapott a kerületi KISZ-titkár is, aki a „Kávé” elnevezéssel pályázott.
Az új név birtokában egy grafikus tetszetős tasakokat tervezett, kávécserjével és fölötte ragyogó fekete csillaggal, plakát formájában hamarosan elborította a főváros minden szabad falfelületét. Az újságokban egész oldalas hirdetések jelentek meg, és a jelszavakat naponta ismételgette a rádió és a televízió is:
„Ezt a kávét Ön is meg tudja vásárolni! A többi kávé csak drágább, de nem jobb!”
A nyomozás később különös gonddal ellenőrizte le, hogy a hírverés megfelel-e a valóságnak, beigazolódott, hogy a reklám nem túlzott: a „Fekete Csillag”-ból főzött kávé egyáltalán nem volt gyengébb a pesti eszpresszók átlagos dupláinál.
Mégis tartani lehetett attól, hogy néhány vásárló elégedetlenkedik majd a kávé minőségével, esetleg fel is jelenti a Szövetkezetet, Löffler erre is gondolt, és már jó előre kifogta a szelet az elégedetlenkedők vitorláiból.
Az új kávéféleség még meg sem jelent a piacon, mikor a már említett országos napilapban Káró-Katona Kálmán ismét írt egy cikket, melyben erélyesen rátámadt a Vörös Hangya Kávézaccmentő Részlegére, az újság nyugdíjas munkáslevelezőinek felháborodását tolmácsolta: megkóstolták az újfajta „Népkávé”-t, és tűrhetetlenül erősnek találták, a leghígabb főzetben is heves szívdobogást és álmatlanságot okoz – a körzeti orvosoknak persze kisebb gondja is nagyobb, mint hogy ezzel törődjenek, de az illetékesek kötelesek intézkedni. Löffler a grafikussal átterveztette a tasakokat, egy halálfejet rajzoltatott a kávécserje ágai közé, alá pedig felíratta: „A kávé magas koffeintartalma miatt fokozott óvatossággal fogyasztandó!” – ezzel minden akadály elhárult az új termék útjából.
A „Népkávé”-t kétfajta csomagolásban hozták forgalomba, a kis tasakokba öt deka zaccot töltöttek, a nagyobb családi csomagokba negyedkilót. A „Népkávé” kilónként tíz forinttal olcsóbb volt a többi kávénál, így érthető, hogy az első szállítmányt valósággal elkapkodták az üzletekből.
Az áruellátás sem volt egyenletes, olykor túlságosan sok zacc érkezett egyszerre az eszpresszókból, nemcsak a raktárak teltek meg zsúfolásig, hanem még a Szövetkezet udvarán a földre leterített ponyvákon is halomban állt a zacc, körülötte koffeinból bezabált, felvillanyozott egerek szaladgáltak.
A szövetkezet agytrösztje azt ajánlotta, hogy ilyenkor – hasonlóan más üzletágak szezonvégi kiárusításához – le kellene szállítani a „Fekete Csillag Népkávé” árát is. Az elnök azonban hevesen tiltakozott.
– Engem nem érdekel a bevétel és a nagyobb forgalom, itt többről van szó: a tisztességről, a vevő bizalmáról. Jegyezzék meg: árleszállításnál komoly vevő sohasem örül az új, alacsonyabb árnak, mert meg van győződve, hogy a régi árral becsapták. Kerül, amibe kerül, mi tartani fogjuk az árainkat!
A túltermelés szomorú kísérőjeleként tonnaszámra dobták a zaccot a Dunába, mikor pedig ezt környezetvédelmi okokból megtiltották, a zaccot mozdonyok kazánjaiban égették el.
Valamivel könnyebben vészelte át a Szövetkezet az időnként jelentkező anyaghiányt. A „Népkávé” kifőzött zaccát ismét összegyűjtötték, új tasakokba csomagolták, és forgalomba hozták, a folyamat addig ismétlődött, míg a sok főzéstől a zacc teljesen kifehéredett, és a karácsonyi vásáron el lehetett adni műhónak.
