A borotva titka
Utolsó fejezet
A borotva titka
Nagyon fáradt volt. Zúgott a füle. A csatazaj egyre távolodó morajlássá csendesült. A világ lelassult körülötte. Még le akarta szúrni következő támadóját, de már nem ment. Lándzsáját csak erőtlenül nyújtotta ki. Szemhéjjai ólomfüggönyként zárultak szemére. Lassan minden elsötétedett előtte. Elterült. Utolsó erejével ruháján keresztül megmarkolta a borotvát.
Sötétség. Csend. Béke. Érzetmentesség. A brutális fizikai megerőltetésből minden átmenet nélküli nyugalom. A yang után a yin, az erő után a befogadás. A két véglet között pedig a megvilágosodásra való lehetőség. A két polaritás között van egy pillanat, amikor minden megáll, és az örök mozdulata, a végtelen felsejlik. Ebben a pillanatban rá lehet ébredni a dolgok igaz természetére. Ebben a dimenziók közötti előszobának, vagy átjárónak mondható pillanatban lebegett Toportyán lelke. A minden lehetőséget magába foglaló anyagnélküliség állapotában. Aztán, ebben az ős-eredetszerű állapotban apránként, valahonnan, nagyon messziről egy gyenge zúgó hang kezdett el felsejleni. A hang erősödött, és mikor már elviselhetetlenül hangos volt, akkor hirtelen egy nagy villanás hasította át a sötétséget. Korább buddhista gyakorlatai közül a Phowa-nak köszönhetően, Toportyán lelke, utat törve magának a koponyacsontja legfelső pontján, elhagyta az összetört testet, a koronacsakrán keresztül. És lelke hirtelen mindent egyszerre kezdett érzékelni. Teret és az időt. Érzékelte a megtöretett testet, melyből kiszabadult. Érzékelte a többi embert, akik körülötte guggoltak, álltak. Salmot. Longballt, Sic Transitot. Jenessanyit, amint éppen megvizsgálja, immáron lélek nélküli testét. És kristály tisztán, szinte dallamként érzékelte, amint Salmo Sanyihoz fordul:
- Hogy van?
- Megmarad, de még nem tért magához. Válaszolta Sanyi.
- Vigyük a szigetre!
A kis társaság lassan odébb állt. Toportyán lelke a tóparton maradt. Furcsa mód nem érzett se fájdalmat, se szomorúságot. Semmit. Szinte szenvtelenül, illetve csak némi érdeklődő, kíváncsisággal nézett a csapat után, ahogy lassan távolodtak tőle, összetört testét a sziget felé hordozván. Különösen szépnek érzékelte őket. Mindegyiket különböző színű, méretű fénytest burkolta körül. Volt kinek szivárvány színű, volt kinek arany. Ezen elmerengett.
- Mennyire más, ahogy a test nélküli lélek érzékeli a valóságot - gondolta.
Ahogy ott létezett, egyszerre csak változás állt be a valóságba. Már nem volt egyedül. Ott volt mellette a Gróf és a szamuráj.
A Gróf nyilvánult meg először:
- Kedves Toportyán! Lenyűgöző! Engedje meg, hogy elsőként gratuláljak. Nem mindennapi módon tranzitált. Stílussal, szenvedéllyel, ugyankor eltökéltséggel és odaadással. Bravó!
Most Torii:
- Üdvözlöm Toportyán San, ön és a többiek igazi szamurájok. - És ezzel meghajolt Toportyán előtt.
- Osu Sensei! - Válaszolta Toportyán. Ő is meghajolt.
- Ön és társai cselekedeteikkel tanúbizonyságot tettek, hogy az ősi erényeket becsülik. ? Folytatta Torii.
- A hűség, a bátorság, a szeretet, és becsület. Ezek az erények vezették önt el énhozzám. Hűséges volt az erényeihez. Volt elég bátorsága, és kitartása végigmenni a saját maga számára, szabad akaratából, kijelölt úton. Társaival együtt megmutatta mit jelent a mások és a természet szeretete. Megmutatták a jól elvégzett munka becsületét. Tanúbizonyságot adtak hitükről. Pedig megkísértette önöket többször és többféleképpen az ördög. Mindezek az erények nélkülözhetetlenek a gonosszal szembeni harcban. Viszont vagy egy utolsó erény, ami nélkül nincs győzelem. Mert akármennyire erényes is az ember, egyedül nem boldogul. Szétszóródva elvész. Csak akkor boldogul, ha közösséget vállal a többivel!
- Milyen gonosz ellen? ? Így Toportyán
- Az igazság mindig egyszerű! Ez is: A gondolatoknak teremtő erejük van. Megteremtik az igét, ami már önmagában cselekvés. Az igéken kereszül pedig maga az alkotó cselekvés érhető tetten. Tehát a jó gondolatok a világot teremtik. A rosszak a világot pusztulásba döntik. Ezek a lények, melyeket ma legyőztek,- egyszerűen fogalmazva- a rossz gondolatok, fizikai síkon való megnyilvánulásai. Az olyan gondolatok, mint a kapzsiság, hatalomszomj, gátlástalanság cselekedetekben tárgyiasulnak, amelyek kellő mértéket elérve, apránként képesek fizikai síkon is, kóborok formájában megjelenni és pusztítani. Ők az ördög megtestesülése. Olyanok, mint a rák a legyengült, beteg testben. Az ördög olyan a létforma, amely saját teremtőivel kel birokra. Azokat is elpusztítja, aki teremtették. Hányszor hallottuk már az ?elvisz az ördög? kifejezést? a megtestesült, gátlástalan, kapzsiság, és perverz hatalomvágy először mindig a leggyengébbeket fojtja meg, valamint a védekezésre képteleneket, a földet, a vizeket és a levegőt, majd az erősebbeket, azokat, akit legelsősorban felelősök létezéséért. Mikor mindent elpusztított, ő maga is elpusztul és akkor vége a ciklusnak. A nóta vége mindig ugyanaz.
- Hogyan lehet legyőzni?
- Az ördögöt csak azok tudják elpusztítani, akik képesek voltak megalkotni. Az emberek. Egyszerre két módon kell törekedni a megsemmisítésére! Küldetésszerűen. Közvetlenül és közvetve. Önmagában, az egyik vagy másik nem elegendő. Direktben kell a gonoszt pusztítani, és ugyanakkor közvetve is gyötörni, gyengíteni kell. A sajátmaguk mélyén rejtőző kapzsiságának, és hatalomvágyának, énközpontúságának legyőzése éppen ugyanúgy a mindennapi ütközetek tétje, mint a megtestesült gonosz (ördög) elleni harc.
Olyan ez, mint a borotválkozás. Folyamatos összpontosítást, lankadatlan éberséget igényel. Ha nem figyel oda, megvágja magát. Ha odafigyel, tökéletesen megborotválkozik. Ugyanígy kell összpontosítani a többi cselekedeténél is. Egyik oldalon a saját maga, a másik oldalon meg a többiek kapzsisága, hataloméhsége, önzése fenyeget.
A sötétség és a halál völgyéből a borotva élén keresztül vezet az út a fény felé! Mindíg az ősi erények szellemében gondolkodjon, szóljon és cselekedjen! Mindig a borotva élén haladjon! Hagyjon el mindent, ami felesleges! Csak azt vigye, ami igazán fontos. Hűség, szeretet, becsület, bátorság! Nincs megalkuvás! Lankadatlan éberség! Önmagával szemben és másokkal szemben. És találjon társakat az úton, akik hasonlóképpen gondolkodnak, mint maga! Közösségben erősebbek!
- Köszönöm a tanítást Sensei!
- Mondja kérem, miért akarta a gonosz a borotvát megszerezni?
- Mert el akart pusztítani, hogy ne tudjam a mostanra már majdnem elveszett tudást a világnak újra megtanítani. A történelem során sokan voltunk, kisebbek és nagyobbak, akit a fényt hirdettük a sötétséggel szemben. Buddha, Jézus, Mani, voltak a legnagyobb fényességek. A legerősebbek. Én csak egy követőjük voltam. Sajnos mindet elpusztította a sötét oldal. Engem legelőször 1660-ban a Fushimi vár elleni ütközetkor próbált a gonosz elpusztítani. Ez félig sikerült is, de csak fizikia testemet tudta elpusztítani. A lelkemet nem. Akkor a kardomba vonultam vissza, azzal, hogy az ősi erények mentén élő embereket fogom segíteni a gonosz elleni harcban. Aztán 1939-ben, Singapúrban Gróf Markossy Mátyás megvásárolta a kardot egy árverésen. Önnek köszönhetően nem sikerült a gonosznak akkor sem elpusztítani, noha a kard odalett. Ezt követően a kardból készült egy borotva. Immáron az vált lakásommá. A borotva, pedig a bolhapiacon önhöz került kedves Toportyán San. Így a gonosz elleni harcban most már önt segítem. Ebbe a világba tehát általam került, ahol minden különösebb következmény nélkül részt vehetett egy kis extrém tréningen, és egyszersmind szituációs gyakorlaton. És nem utolsó sorban közvetlenül kapcsolatba tudtam önnel lépni.
- Értem Sensei. És most?
- Most eméssze meg a történteket. Nekünk mennünk kell, kedves Toportyán San. De biztosíthatom önt, hogy noha néha úgy fogja érezni, magányosan harcol, soha nem lesz egyedül. És földi zarándoklatának végén még találkozunk! A borotvával pedig vigyázzon, nehogy megvágja magát.- Fejezte be mosolyogva Torii.
- Osu Sensei. Toportyán meghajolt.
- Osu! - Viszonozta a meghajlást Torii megfordult és a Gróffal együtt eltűnt.
-Vége-
