A hangszer effekt az hiánypótló. Kétféle hiányt pótolhat:
tudás és/vagy vacak hangszer
Tyú Péter, tegnap óta ezen gondolkozom, tényleg.
Pár gondolat, csak úgy összevissza, segítsetek együtt kibogozni.
Ez nagyon sommás egy vélemény (és szerintem tekintve, hogy konkrétan P3000 játéka/videói kapcsán mondtad, még kifejezetten bántó is, külön örülök, hogy nem lett belőle flém).
Ez nem csak sommás, hanem ebben a kontextusban szerintem téves, elitista vélemény is. Jó példa erre, hogy ellenpontnak berakod Jordi Savallt. Az elitizmusnak természetesen van létjogosultsága, csak nagyon fontos, hogy jó helyen és megfelelő arányban alkalmazzuk, próbáljuk érvényesíteni, különben nem ér célt, sőt, kontraproduktív.
Azaz ha P3000 valami világszerte agyonhájpolt sztárjelenség lenne, akire azt mondják, még egy ilyen művész nem született a Földre, akkor aszondanám, oké, hogy megpiszkáljuk a dolgot, és más művészekkel hasonlítsuk össze. (Mondjuk szerintem ilyen például a Mága Zoltán, biztos vagyok benne, hogy ilyen hegedűs az országban van még több tucat, csak hát a jó menedzselés meg a PR. Na, nála jogosnak érezném a Jordi Savallt.
)
Na de hát itt nem erről van szó, hanem arról, hogy P3000 nem akusztikus gitáron játszotta az Aranjuezt, ami ugye mindent megmutatna az ő művészi kvalitásaiból, hanem egy effektelt Ibanezen élvezkedett.
A zene eleve nehéz terep az elitizmusnak, -hoz, hiszen a zene, a zenélés nem csak a legnagyobb művészek privilégiuma, hanem sokkal univerzálisabb dolog, ami sokféle művelési szinten – amelyeknek mind van létjogosultsága – is tud hihetetlen örömet okozni a művelőjének. Minden területnek megvannak a saját apostolai, művészei, jó vagy rossz értelemben vett cirkuszi egyéniségei, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ők mindig egyben egyetemes példaképek is kellenek, hogy legyenek.
A zene nem csak arról szól, hogy profiként másnak, ezreknek, millióknak kikezdhetetlen minőségű művészettel irdatlan katarzist okozz. Hanem arról is, hogy „egyéniben” magadnak örömet szerezz, akár csak azzal, hogy furulyán végre hiba nélkül, tisztán eljátszod a Hej, Vargáné káposztát főzt. Vagy közösségibb élményként, hogy összeülünk páran, és együtt zenélünk, a magunk örömére, akármilyen hangszereken, és igen, akárhogyan, ha az nekünk örömet okoz. Akár effektekkel is, és egyikünk se Hendrix, vagy Clapton, vagy Savall vagy Menuhin, de mindenki eltalálja a hangokat és boldogak vagyunk. És mindenki tudatában is van annak, hogy a fenti nagyokat soha meg se fogja közelíteni, sőt, senkinek esze ágában sincs erre törekedni. Ennek a fajta zenének szerintem ugyanolyan létjogosultsága van, mint az „apostolokénak”, és ebből a nézőpontból nem helyes, sőt bántó az olyan megközelítés, hogy az effektelés, az valami hiányosságot rejteget.
Valami olyan ez, hogy mondjuk főzök egy baba lecsót, ami nekem és körülöttem mindenkinek roppantul ízlik, de valaki megemlíti, hogy bezzeg a Paul Bocuse, az ám nem tesz bele nemtommit, mert ő anélkül is még ennél is jobbra készíti. Ami akár még így is lehet, csak abszolút nem releváns.
Szerintetek?
